Kérlek, ne oktass ki!


Sennhauser, Walter: Kérlek ne oktass!
(Kálvin János Kiadó, Budapest, 1999.)


A Kálvin Kiadó a közelmúltban Kérlek, ne oktass! címmel jelentetett meg egy olyan kis terjedelmű könyvecskét, amely joggal tarthat igényt - a vallásos érdeklődésűeken kívül is - szélesebb olvasóközönségre. Sennhauser neve már ismert hazánkban, nemcsak írásai alapján, hanem mert ő maga is megfordult Magyarországon. Tizennyolc éve vezeti a Svájci Vasárnapi Iskolai Szövetséget, emellett pedig matematikát tanít. Így széles körű tapasztalatai vannak a hit- és az iskolai oktatásról egyaránt.

Nemcsak tanárok és hitoktatók problémája, hogy megfelelő, a szaktárgyuk mondanivalójának befogadását biztosító módszert találjanak, de sokszor a szülőké is. Ezen próbál meg segíteni, az ilyen problémák megoldásához nyújt - nem is rossz - "tippeket" a szerző.

Sennhauser szerint a vallásoktatás során nem "nevelni" kell a hagyományos értelemben, sem nem katekizálni, dogmákat tanítani, hanem bibliai történeteket kell elbeszélni. A vallás dolgait (hit, remény, szeretet) bibliai személyek példáján lehet a legjobban bemutatni. Például a hitet Ábrahám, az őszinte bűnbánatot a tékozló fiú, vagy a könyörületességet az irgalmas szamaritánus történetén keresztül. Maga Jézus is történeteket mondott el, nem tanított, nem érvelt, nem faggatózott akkor sem, amikor a legfontosabb dologról beszélt: Isten országáról. Ezzel ugyanis csak találkozni lehet. "Isten országára lehet rávezetni, de sem tanítani, sem tanulni nem lehet róla" - állítja a szerző. A történetek nem tanítanak, nem prédikálnak, hanem elgondolkodásra késztetnek. Mindenki találhat bennük valami személyesen neki szólót. A hit nem annyira a tudásra épül, mint inkább a személyes élményre, egy személyesen végigjárt útra.

Ezek után még figyelmeztet, nehogy az elbeszélés elé helyezzük magunkat, irodalmi mű előadásakor pedig a túlzott kreativitás erőszakot tehet az alkotáson. Óva int a "nemes szándékú" szerzőktől is, akik moralizálni, nevelni, tanítani akarnak. Az írónak a "tarka és viszontagságos" világot kell megragadnia, és annak egy részét közelebbről bemutatnia. Ha olyan történetet adunk elő, amit pedagógiai szándékkal írtak, senkit sem fog érdekelni. Ha mi akarjuk ugyanerre felhasználni, ugyanezt érjük el. Szól a színességről, a sokféleségről, a megfelelő környezetről, hangulatról. Ne úgy álljunk a gyermekek elé, hogy mi "tökéletesek" vagyunk csak azért, mert mi vagyunk a katedrán... Ne kioktatni akarjunk, hiszen a gyerekeknek nem kell a "lelki fröccs"; hanem inkább meséljünk nyugodtan magunkról is, és ne tartsunk attól, hogy elvész a tekintélyünk. Ne legyünk képmutatók, nehogy emiatt hiteltelenné váljunk, hiszen mi sem vagyunk jobbak a "Deákné vásznánál".

Érdemes megfogadnunk Sennhauser tanácsait: 1. eszmecserét kell folytatni a gyerekkel; 2. komolyan kell venni, mint beszélgetőpartnert; 3. figyelni kell rá; 4. nem szabad folyton kijavítgatni; 5. tanuljunk tőle.

Nézzen végre minden tanár, hitoktató, lelkész, szülő, egyszóval minden felnőtt a tükörbe. Nehogy azt higyjük, hogy ez ránk nem vonatkozik, nehogy azt higyjük, hogy mi ezt már megvalósítottuk. Nagy valószínűség szerint ez nem igaz. Ha szolgálni akarjuk gyermekeinket, megéri elolvasni ezt a kis könyvecskét, és megéri tanácsait megfogadni, tanári gyakorlatunkba átültetni.

Kiss Sándor
PPKE BTK