Pukánszky Béla:


 A nőnevelés évezredei
Fejezetek a lányok nevelésének történetéből


(Gondolat Kiadó, Budapest, 2006)


Közel 5000 évet kellett várnia a női nemnek ahhoz, hogy az általános iskola falai közt szívja magába a hasznos ismereteket. A felsőfokú tanulmányokba a 19-20. sz. fordulóján kapcsolódhattak be. Mindezt Pukánszky Béla: A nőnevelés évezredei című könyvének bevezetőjéből tudhatjuk meg. Az író ezt a hosszú utat mutatja be röviden, de izgalmasan.

Kezdjük mindjárt az ókorral, amikor is egy ponton majdnem mindenhol egyezett a nőről alkotott kép. A cél a gyermekszülés és a róluk való gondoskodás. Eltérések csak a társadalmi viszonyok és berendezkedések tükrében lehettek. Azért már ebben az időszakban is találkozhatunk tudós nővel, mint például Hüpathia, aki szintén tanárként oktatta Platón és Arisztotelész tanait.

A korai kereszténység kezdeti tiszteletét felváltja a bűnre csábító nőkép kialakulása. A tisztaság megőrzése érdekében a nők megtanulhattak írni és olvasni, de kizárólag csak a Bibliát vehették a kezükbe. A követendő példa Mária, a Szűzanya. A középkorban is találunk kivételt. Cristine de Pisan írása a nők neveléséről volt az egyetlen olyan dokumentum, amely kortárs nő műve.

A zárdaélet már bizonyos lehetőséget adott a fejlődésre. Az apácák egyik fő feladata volt a kódexek, kéziratok másolása. Ha a jelölt még analfabétaként került be a zárdába, akkor elsajátíthatta az írás és az olvasás tudományát. A legfontosabb állomás, mint annyi minden más esetben is, a könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése volt. Az apácák innentől kezdve anyanyelven is olvashatták a tömegével megjelenő vallásos témájú könyveket. A kolostorok műveltség megőrző és fejlesztő szerepét lassan átvették a székesegyházak, katedrálisok iskolái. A középkor végére az apácák már kizárólag a lelki megtisztulás és épülés szintjén maradtak, és az új, valamint hasznos irodalomhoz egyre kevésbé jutottak hozzá.

A középkori nemesi származású hölgyeket kizárólag praktikusság céljából tanítatták. Elég összetett volt a tudásanyag. Tartalmazta a gazdálkodást, a pénzügyi ismereteket, harcászatot és orvosi képességeket. Az ő feladatuk volt ugyanis, hogy a családi gazdaságot és a háztartást vezessék, amíg férjük háborúzni megy. Természetesen az egyetemek ennél jóval komolyabb előképzettséget írtak elő, és mivel a hölgyek nem nyerhettek felvételt, így az érdeklődési körük csak a szépirodalomra korlátozódott.

A középkori városokban már alakultak olyan elemi szintű iskolák, ahol a lányok is tanulhattak. De ez is csak a tehetősebb családok gyermekeire korlátozódott. Az eleinte vegyes kisiskolákat egy 1357-es rendelt átalakította. Innentől kezdve a fiúkat és a lányokat külön kellett tanítani. Ettől kezdve már tanítónőket is említenek a fennmaradt írások.

A szegényebb rétegek leánynevelését részben az úgynevezett beginák végezték el. Ehhez az önfenntartó vallásos női mozgalomhoz leginkább azok csatlakoztak, akiket a szerzetesrendek nem vettek fel, de ki akartak törni a nyomorúságból. Volt azonban egy másik út is a jobb lét felé, ez pedig a céhek világa. Itt a lányok is tanulhattak szakmát, és akár saját üzletet is nyithattak.

A humanisták világában már nem az a kérdés, hogy oktassák-e a nőket, hanem, hogy mit tanuljanak. Az első lányokat is fogadó iskolát a 16. sz. elején nyitották meg Alcalában, de csak a 17. században terjedtek el tömegesen. A Rotterdami Erasmus által képviselt irányvonal támogatja a nők tudományos képzését. Véleménye szerint a biztos erkölcsi élet alapja az értelmi nevelés. Juan Luis Vives visszatér a középkorba, és szigorú elveket dolgoz ki a leányok tanításával kapcsolatban. Nincs szükség a klasszikus műveltségre, a cél az anyaszerep tökéletes elsajátítása. Martin Luther már konkrétan foglalkozik a nők nevelésével, igaz külön programot ő sem dolgoz ki. Luther úgy gondolja, hogy a boldog családi élet a legfőbb cél, és hogy a gyermekek megfelelő irányítását csak egy jó szellemű anya képes biztosítani.

A reformáció virágzása alatt létesült a katolikus Angela Merici nevével fémjelzett Szent Orsolya Társaság. Az orsolyiták hovatartozás és anyagi vonatkozás nélkül segítették a fiatal lányok oktatását. Merici modern tanítási elve szerint figyelembe kellett venni a gyermek egyéniségét és képességeit. Nem a fenyítés, hanem a jutalmazás volt a legfőbb eszköze.

Fontos állomásnak mondható az angolkisasszonyok megjelenése és munkája. Ezt igazolta a sok ellenlábas, ami végül is a pápai tilalomhoz vezetett. A legnagyobb nemtetszést a latin nyelv tanítása váltotta ki, de nem volt jó pont a női vallásoktatás, valamint a zárda falain kívül végzett missziós tevékenység. Magyarországon Pázmány Péter esztergomi érsek kezdeményezésére létesült az angolkisasszonyok által vezetett nevelőintézet 1627-ben.

A korai újkor indító véleménye az összes eddigi nézetből csipeget magának, de a lényeg a nők háttérbe szorítása. A már éppen reformálódni látszó nőnevelés ismét kezd visszatérni a középkori eszmékhez, és persze mindez a férfiak agyából kipattanó ötletek alapján. Persze mint minden kornak, ennek is van kiemelkedő női egyénisége. Anna Maria van Schurmann több nyelven beszélt, sok tudományban jártas volt, de ami a legfontosabb, hogy egyetemi előadásokat hallgathatott. Persze egy fából készült, lyukakkal ellátott fülkében ülve. Tudása ellenére mégsem volt lázadó típus. A mérsékelt reformokat szorgalmazta, és egy kicsit önző módon mindenkinek meg akart felelni. Véleménye szerint a legfontosabb érv a nők tanítására, hogy a tudáson át vezet az út az Isten iránti szeretet kialakulásához.

A tudós nők felbukkanása véletlen PR munkára késztette féltékeny férfi társaikat. Moliere papírra vetette A tudós nők című vígjátékát 1672-ben, de a nők védelmében is születtek művek például Poullain de la Barre tollából. Ez az időintervallum leginkább ahhoz hasonlít, mint mikor a jelen korban a férfi katonák arról vitáznak, hogy létezik-e női katona.

A felvilágosodás kezdeti időszaka adott némi lökést a tudós nők elfogadása terén, de ahogy telt az idő ismét kényelmetlenné vált a jelenlétük. A középkori eszmék itt is megvillannak, és a nő esendősége miatt, az a csekély számú egyetemi hallgató is paraván mögött vehetett részt az előadásokon. Tovább folytatódott az a gúnyos élcelődés, ami a korai újkor hajnalán volt jellemző. A férfiakat igen kínosan érintette a műveltebb nő társasága, így a hölgyek nem számítottak beszélgetőpartnernek. Biztos ismerik azt a mondást, hogy minden nagy ember mögött egy nő áll. Nem csoda, hiszem már az ókorban az volt a legfontosabb megszerezhető tudás a nő részére, hogy miként támogassa férjét, és hogyan legyen a lehető legjobb társa. A nőnevelés fonalán ez végig rajta van. A 18. sz. során még a nagy filozófus Jean-Jacques Rousseau is ezt a nézetet vallja. Egy pozitívuma azért van a rousseau-i gondolkodásnak, hogy a szerelmi házasságot fontosabbnak tartja az érdekszövetségeknél. Rousseau úgy vélekedik a nő fő feladatával kapcsolatban, hogy tetsszen a férfinak. Bár a butácska és csendes feleség képmása nem minden nőnemű kortársának nyeri el a tetszését, van, aki osztja a nézeteit.

Rousseau hatása fedezhető fel a filantropista Joachim Heinrich Campe esetében is. Az, hogy sikert aratott az Atyai jótanács lányomnak című 1788-as kötetével, azt annak köszönheti, hogy gyakorlatias oldalról közelítette meg a rousseau-i nőnevelési elveket. Campe úgy gondolja, hogy a nőkre úgy kell tekinteni, mint leendő háziasszonyokra, és ennek tükrében kell az értelmi szintet fejleszteni. Mármint a főzés tudománya, a rendszeretet és a pontosság megtanulása.

Johann Heinrich Pestalozzi a 18-19. sz. fordulóján alkotott maradandót ezen a területen. Pestalozzi túllép az iskolaprogramon, és egy csodálatos anyatípust hoz létre a Lénárd és Gertrúd című művében. A főhősnő nemcsak jó háziasszony, de erkölcsös, szorgalmas és példamutató édesanya is, aki csak ad és ad, de a kérdés az, hogy honnan merít ennyi energiát. Pestalozzi erre nem ad választ, de az kiderül, hogy ez a típusú nőideál nem a nemességre vonatkozik.

Hasonló elveket vall F. D. E. Scheleiermacher, aki 1826-ban már egy egész előadássorozatot levezényel a nők társadalmi szerepkörével kapcsolatban. A német pedagógus már érzékeli a változásokat, és óvatos kísérletet tesz a tradicionális elvek és programok átalakítására. Próbál olyan rendszert felállítani, ami alkalmazkodik a társadalmi változásokhoz.

A hosszú folyamat során kevés nő szólalt fel az őket ért korlátozások miatt. Voltak azonban próbálkozások, mint például egy híres politikus lánya, Amalia Holst részéről. A német írónő rendszeresen publikált, persze név nélkül, a nőnevelés témájában. Sok érvet felsorakoztatott a magasabb szintű tanulmányok lehetősége mellett, ezt persze kizárólag csak a felsőbb körök vehették volna igénybe.

Nála is elszántabb volt Mary Wollstonecraft. Az angol írónő egy földműves családból, önképzéssel küzdötte fel magát az értelmiségi réteghez. Ő már a nevét adta A nők jogainak védelmében című művéhez, amit a feminizmus úttörőjének tartanak. A szerző úgy gondolja, hogy jól képzett nők is letesznek annyit az asztalra, mint a férfiak. Sőt méltóbb szellemi társ tud lenni, mint egy butácskább háziasszony. Pedagógiai reformprogramját lesöpörték az asztalról. Egyrészt nem kapta meg a megfelelő társadalmi támogatottságot, másrészt továbbra is egy eltorzított nőkép volt a meghatározó.

A 18-19. sz. fordulóján, Magyarországon is egyre többen foglalkoztak a nőnevelés kérdésével. Itt még mindig az önös célokat szolgálja az amúgy is feleségnek szánt nők taníttatása. Az 1820-as évektől kezdve azonban élénk vita bontakozott ki a témával kapcsolatban a magyar sajtó hasábjain. Először a Tudományos Gyűjtemény adta meg erre a lehetőséget. A vitaindító gondolat az volt, hogy a nők is képesek ugyanazon ismeretanyag megtanulására, mint a férfiak. Akadt, aki az otthoni tanítást szorgalmazta, volt, aki a nevelőintézetek felállítását sürgette, és vita zajlott a tudásanyag természetéről is. Megmaradt a két ellentétes pólus, művelt feleség vagy szerető családanya.

Arra, hogy a kettő együtt is működhetne, Fáy András ad iránymutatást az 1841-ben írt Nőnevelés és nőnevelő-intézetek hazánkban című munkájában. Ő a magyar hon jövőjét a tanult leányokban is látja. A külföldi divatok majmolását hibás iránynak tartja a tervszerű neveléssel szemben. A magyar reformkor jeles írója a túlműveltség és a teljes tudatlanság között keresné meg a középutat. Ő is reformokat szeretne, de nem gyökeres változást.

Fáy András elképzeléseivel vitatkozik Brunszvik Teréz a Nőképzés és nőnevelés című kéziratában. A grófnő úgy gondolta, hogy a feleség a magasabb műveltségi körökben a férje társa kell, hogy legyen. Tervet is készített egy tanítónőképző intézet működéséről, ami sajnos megbukott. A nevelőintézetek létesítését viszont többen megvalósították. Karacs Teréz Miskolcon nyitotta meg "nőneveldéjét" 1846-ban. Nem voltak azonban nagy emancipációs törekvései, mert úgy gondolta, hogy a nő munkavállalása nem tenne jót a családi életnek.

Ekkoriban nyitotta meg kapuit a Teleki Blanka által létrehozott iskola is. A legfontosabb célnak az anyanyelv ápolását és a nemzeti kultúra megőrzését tartotta. A grófnő a magyar főúri körök leánygyermekeinek szánta a magyaros nevelési programot, ami eleinte nem sok sikerrel járt. A tanítók között pedig ott volt Vasvári Pál irodalmár, vagy Hanák János természettudós. A humán és reáltárgyak mellett művészeti ismereteket is tanultak a diákok. Teleki grófnő az egyetemeket is elérhetővé akarta tenni a nők számára. Azonban ezt soha nem tudta megvalósítani. A kiemelt példákon túl számos nőnevelő intézet létesült a 30-as és 40-es évektől kezdve.

A lányok népiskolai oktatása a 19. sz. elején olyan volt, mint a fiúké. A koedukáció csak a tanterem hiánya miatt élt. Az 1806-os II. Ratio Educations már javasolja a külön leányiskolák felállítását, persze kategorizálva a társadalmi szintek szerint. A családanyai és gazdálkodó szerepre felkészítő tanintézetek közül kiemelkedő volt Tessedik Sámuel szarvasi szorgalmassági iskolája. Itt sok olyan szakmát tanulhattak a szegényebb rétegekből jövő nők is, amelyek később munkahelyet jelenthettek számukra.

A lányok képzését illetően még mindig élt a diszkrimináció. Ennek egyik példája, hogy számukra csak 6-10 éves korig tartott az iskola a fiúk 6-12 éves korig tartó tanulmányaikkal szemben. Ezt szüntette meg az 1868-as népoktatási törvény, ami mindenki számára 6 osztályos tankötelezettséget írt elő, valamint rendelkezik a tanítónőképző intézetekről is. A század végén még mindig nem voltak lányok részére gimnáziumok, de egy 1895-ös rendelet lehetővé tette számukra az érettségi vizsga letételét. Az Országos Nőképző Egyesület (ONKE) kezdeményezésére 1896-ban megnyílt az első leánygimnázium, amely már utat biztosíthatott a felsőfokú tanulmányok felé. Erre nem is kellett sokat várni, hiszen még ebben az évben szabályozták, hogy a hölgyek részt vehetnek az orvosi, gyógyszerészi és bölcsész képzésekben.

A 20. sz. elején a leányok számára létesített középfokú intézeteknek több fajtája is létezett. Az egyik volt a leánygimnázium, amit a felsőfokú tanulmányokra készülőknek tartottak fenn, a másik a leánylíceum, ahol egy kicsit a művészetek kerültek túlsúlyba, végül pedig azoknak, akik nem szándékoztak tovább tanulni, ott volt a leánykollégium. Az 1927 nyarán megjelent rendelet még szabályozta a nők egyetemi képzésben való részvételét. Továbbra sem tanulhattak jogot, vagy közgazdaságtant, de mérnöki szakokon már voltak női hallgatók. Az 1930-as években létrehozták az egységes gimnáziumot, bár a fiúk és a lányok külön oktatási intézménybe jártak. A második világháború után egy teljesen új iskolaszerkezet alakult ki, amely már nagyjából megteremtette az esélyegyenlőséget a lányok számára. 1946-tól pedig minden egyetemi és főiskolai karra jelentkezhettek nők.


Kiss Zsuzsanna
Tessedik Sámuel Főiskola