Hunyady Györgyné & M. Nádasi Mária & Serfőző Mónika:


Fekete pedagógia


(Argumentum Kiadó, Budapest, 2006)


A "fekete pedagógia" kifejezéssel először az 1977-ben megjelent Katherina Rutschky: Schwarze Pädagogik című szemelvénygyűjteménye nyomán találkozhattunk. A könyv arról szól, hogy a felnőttek nevelői szerepben, a családon belül is, az intézményes nevelés keretei között is visszaélhetnek a gyermek alárendelt helyzetével. A "fekete pedagógia" kifejezést, a gyermek kiszolgáltatott helyzetével visszaélő, a nevelést a gyermek rovására mindenáron ésszerűsíteni akaró törekvések jelölésére alkalmazzák. Egyes szakmai irodalmak szerint "fekete pedagógiának" tartják a családi nevelési módszereknek azt a részét is (ami a szüleinket, nagyszüleinket is érinti), amelyek úgymond el akarják nyomni a gyermeki elevenséget. Ennek eszközei pl.: a csapdaállítás, a hazugság, a ködösítés, a manipuláció, a megfélemlítés, a szeretetmegvonás, a bizalmatlanság, a megalázás, a megvetés, a gúny, a megszégyenítés, az erőszak, a hamis információk és vélemények közvetítése. E felfogás szerint a "fekete pedagógiai" hatások nem tudatosan károsak és rosszindulatúak, csupán megoldásmódok, a felnőttek saját neveltetésének eredményei.

Az iskolába a gyermekek azért járnak, hogy a családi nevelést kiegészítve fontosra, szépre, jóra tanítsák őket a pedagógusok. A diákok iskolát elítélő esetleg bántó, indulatos szavait nem ritkán rejtett megértéssel hallgatják a szülők, de csak azért, mert szinte természetesnek tartják a tanuló és az iskola közötti kibékíthetetlennek tűnő ellentétet. Hogy minderről az iskola is tehet, arra nem nagyon mernek és szeretnek gondolni az emberek. Mi felnőttek - gyermekeink szülei és tanárai - úgy vagyunk szocializálva, hogy az iskola úgy jó, ahogy van, és igyekszünk gyermekeinknek is ezt átadni. Pedig az iskola körül szaporodnak a kérdőjelek. Pszichológusok véleménye szerint neurotikussá válnak a gyermekek az iskola hatására. Szociológiai vizsgálatok tanúsítják, hogy némely helyen az intézmény nem tölti be egyik alapvető társadalmi feladatát, vagyis nem csökkenti, hanem inkább növeli a tanulásban érvényesülő esélyek egyenlőtlenségét. Mindez nagyon megnehezíti az iskola életét, az iskolában végzendő munkát pedagógusnak és diáknak egyaránt. A szerzők szerint érdemes ezen a helyzeten elgondolkodnunk. Ezzel kapcsolatban a könyv egy megfogalmazással él a "fekete pedagógiát" illetően: tudatos és nem-tudatos pedagógiai hatásrendszerből származó olyan közös diszfunkcionális részhalmaz, amely időben távolra ható módon is negatív nyomot hagy a neveltben, testi-lelki-szellemi egészségét veszélyezteti, vagy éppen sérülést okoz, s amely spontánul vagy támogató körülmények között felidézhető. Ez a kategória tehát a pedagógiai ártalmak egy csoportját képezi. A megélt hatások közé sorolhatjuk azokat az ártalmakat, amelyek ártó hatásúak ugyan, de akit érint nem is tudja, hogy másképp is lehetne, ezeket a negatív dolgokat a gyermeki, a tanulói lét velejárójának tekinti. Ártó hatások lehetnek pl.: az iskola rossz egészségügyi helyzete, a szülőknek való megfelelési kényszer, az idegi alapú probléma-megoldási módok és ezek napi szinten való megélése a családban. Az átélt hatások közé azokat az ártalmas dolgokat sorolhatnánk, amelyekre a diákok érzelmileg azonnal reagálnak és ezek intenzív negatív élményt hagynak bennük. Ezek az élmények a gyermekek életét megkeseríthetik, de el is törölhetik. Ezekből az élményekből kerülnek ki azok a sokszor még felnőttkorban is felidézhető vagy felidéződő sérelmek, "bántalmazások", azok a "fekete pedagógiai" hatások, amelyek felismerhetők és kutathatók. A könyv hangsúlyozza, hogy a "fekete pedagógiai" hatásokat nem a szándékos ártáshoz köti, hanem az intenzíven átélt negatív élményekhez. Mindebből az következik, hogy a hatásrendszer valamelyik elemét "feketeként" átélni, személyiség kérdése is.

A "fekete pedagógiai" hatásokat megvizsgálták főiskolások és egyetemisták emlékeiben, körében is. Például a pedagógus pályára készülő, majd lépő hallgatók pályaszocializációjában, jelentős szerepet játszanak a pályaválasztási döntés mögötti szemléleti sajátosságok. A neveléssel, a gyermekkel és a nevelés intézményrendszerével kapcsolatos beállítódások, amelyek a képzés előtti időszakban, nagyrészt a személyes iskolai tapasztalatok hatására alakulnak ki. Ezek a későbbiekben nehezen változtathatóak. A vizsgálatokkal egyetemben az oktatásban is történtek kísérletek a hallgatók előzetes, hiszékeny pedagógiai nézeteinek megismerésére és felhasználására. A könyv szerzői úgy vélik, hogy a kutatásaikban vizsgált jelenségek, jelentős mértékben befolyásolhatják a fiatal felnőttek iskolával kapcsolatos nézeteit és beállítódását.

El kell döntenünk, mi a fontosabb: gyermekeinkkel szemben a felnőttek, a nevelők - szülők, pedagógusok - szolidaritása, megértése, vagy az, hogy a felnövekvő generációnak megadjuk az esélyt arra, hogy tagjai felelősségteljesen választani tudó, önállóságukat egyénileg és társadalmilag hasznos tevékenységben értékesítő felnőttekké válhassanak. Olyan emberekké, akik alkalmazkodva a változó körülményekhez életképesen, ugyanakkor értékesen tudnak dönteni.

A könyv írói szerint a személyesség elkötelezettjei vagyunk a pedagógiában a nevelés minden színterén. Ez nem egyszerűen gyermekközpontúságot jelent, hanem azt, hogy a pedagógiai folyamatban érintett résztvevők (tanárok, diákok, szülők) egymásra figyeljenek, egymás megértésére törekedjenek. A párbeszédeken, a kölcsönösen elfogadott kapcsolaton van a hangsúly. A pedagógusok szerepe ebben a folyamatban azért nagyon fontos, mert ők a szakemberek, a résztvevők közül csak ők lehetnek képesek a folyamatos szükséglet - és érdekegyeztetésre, és a társadalomban elfoglalt szerepüknél és szakértelmüknél fogva ezekért az övéké a szakmai felelősség.

A szerzők véleménye szerint mindennél fontosabb a felnövekvő nemzedékek testi-lelki és szellemi fejlődése, valamint ezeknek együttes egészsége. Amikor az un. "fekete pedagógiáról" beszélünk, akkor nem az iskolába és a pedagógusokba vetett bizalom megingatásáról van szó, hanem arról, hogy vannak olyan körülmények, olyan pedagógusok által alkalmazott eljárások, amelyek a diákok számára ártalmasak. A könyv mindössze erre szeretné a figyelmet felhívni. Valódi események, folyamatok felől próbálja megközelíteni ezt a témát. Tisztában van azzal is, hogy a "fekete pedagógiai" hatások csökkentését, valamint felszámolását, elméleti és gyakorlati szakemberekkel, erre specializálódott eljárásokkal és közös gondolkodással lehet megvalósítani.

A könyvet a szerzők - a borítón olvasható sorok alapján - mindazoknak ajánlják, akik úgy érzik, nekik is vannak ilyen történeteik, akik felismerik kollégáik között a kiégés felé közeledőt, és késztetést éreznek a segítségnyújtásra, akik úgy gondolják, hogy problémáikkal inkább segítséget kérnek másoktól mielőtt jóvátehetetlen bajt okoznak, vagy csak egyszerűen elhatározzák, hogy jobban odafigyelnek a magányos diákokra. Lehet, hogy olyan is lesz, aki a könyvet elolvasva döbben rá arra, milyen szakmai és morális kötelezettségei származnak abból, hogy a diák számára kötelező az iskola, míg a pedagógus szabad akaratából választotta a pályát.


Csapó Tamás
Tessedik Sámuel Főiskola