José Eugenio Abajo Alcalde:


Cigány gyerekek az iskolában


(Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2008)


A fent említett könyv a Spanyolországi, azon belül pontosabban az Arandai cigányok helyzetéről, és problémáikról szól. Számos problémát részletesen elemez a szerző, de mégis 2 fő kérdés köré irányul a figyelme: "Miért volt egészen mostanáig a cigánygyerekek jó részének iskolai pályafutása rövid és sikertelen? Hogyan vizsgáljuk meg ezt a problémát, vagy ami még fontosabb, mit tehetünk ellene?"

A szerző három fő részre osztja fel a művet, és azon belül is 11 fejezetre. Az első rész - azon belül az I. fejezet és a harmadik rész (a XI. fejezet) - szerkezetileg a bevezetésnek, valamint a befejezésnek tekinthető, így következtetésképpen a második részben - a II. fejezettől a IX. fejezetig - lesz szó a fő témákról, kérdésekről.

A bevezetésben bemutatja részletesen a kutatás tárgyát, módszereit, eszközeit valamint elméleti hátterét. Itt szó esik a nevelésről, a cigányok letelepedésének történetéről, valamint néhány magyarázat szolgál a gyerekek sikertelen iskolai kudarcára.

A második, és harmadik fejezetben túlnyomórészt adattáblázatok vannak a cigánygyerekek iskolázottságáról, és a felnőttek képzéséről Aranda városában. Ezek a táblázatok nagyon sok meglepő adatokat közölnek az olvasóval, és elemezve ezeket az eredményeket aggasztó a helyzet. Szó esik az óralátogatásról, a tanulmányi átlagról, a taneszköz hiányról, a higiéniáról, és az általános műveltségről. Elemzi a nem cigány szülők hozzáállását a cigánygyerekek iskoláztatásával kapcsolatban, számos interjút készített a szerző, és többségben az volt a lényege válasz ezzel a témával kapcsolatban, hogy a cigánygyerekeknek felesleges iskolába járniuk, mert csak lemaradnak a többi gyerekhez képest, és tiltakoznak az ellen, hogy abba az iskolába ahová az ő gyereke jár, cigánygyerekek járjanak. Szó esik az oktatási intézmények közötti versenyről is, az iskolák is szabályszerűen tiltakoznak a cigánygyerekek ellen, nem akarják őket befogadni, mert az rontaná az iskola hírnevét, és attól félnek, hogy a nem cigánygyerekeket meg elviszik másik iskolába. Félnek a gettósodás lehetőségétől. Valamint ez az egész verseny magának a kirekesztésnek a eszköze.

A negyedik fejezetben a sztereotípiákról olvashatunk, és ezek hatásáról. A cigányokkal kapcsolatos negatív előítéletek a többségi társadalomban, általában rasszistának mondhatók. A sztereotípiák hatékonysága és továbbélése több síkon értelmezhető. Szociokulturális síkon 3 közhely köré rendezi a cigányokat: Bűnözők, Érzéketlen nyomorultak, és Egzotikus életművészek. Van még társadalmi- kognitív, gazdasági, történelmi, és érzelmi sík. Ezekben is a lenézik a cigányokat, rasszista kifejezésekkel támadják őket. Teljes mértékben kirekesztik őket a társadalomból, szinte meg akarják őket fosztani az állampolgárságuktól, a városok szélére rekesztik ki őket, ahol rossz viskókban kell, hogy emberhez nem méltó életet éljenek, gettókat létesítenek számukra. Az embereknek már eleve előítéleteik vannak a cigányokkal szemben, általánosítanak az egész kissebségre. Hogyha valamit csinál egy cigány, akkor, nem konkrétan nevezik meg a személyt, hanem általánosan a „cigányokat” vádolják. Nem hajlandók elfogadni, hogy vannak köztük rendes emberek is. Számos rasszista szóval jellemzik a cigányokat, pl.: tetvesek, AIDS-esek, retkesek, kábítószeresek, drogosok, stb.

Nem cigány diákokat is megkérdezett a szerző hogy mi a véleményük a cigányságról, és nem meglepő módon a gyerekeknek is ugyanaz a véleményük, mint a szüleiknek, hogy nem szabad velük szóba állni, vagy éppenséggel barátkozni velük. Ezeket a nézeteket általában a szülőktől tanulják el a gyerekek. Nagyon kevés azoknak a diákoknak a száma, aki nem ilyen véleménnyel van a cigányokról.

Az ötödik fejezetben a cigánygyerekek iskolai megítéléséről lesz szó. A nem cigány szülők rossz szemmel nézik ha egy cigány gyerek meg abba az iskolába, ahová a gyereke jár. Az osztályon belül is rasszista eszmékkel szembesülnek, még akkor is ha azt az osztály többi résztvevője nem úgy gondolja. Számos előítélet éri őket, pl.: „nem tanulnak, nem érdekli őket az iskola” „a testvérei is ilyenek voltak”, „piszkosak, erőszakosak”. A tanárok részéről is számos negatív diszkrimináció éri őket. Nem foglalkoznak velük annyit mind a többi diákkal, mert azt gondolják, hogy gyengébb képességű, és nem kell vele törődni. Ha valami eltűnik vagy valamilyen csínyt követnek el a diákok, akkor a tanárok egyből a cigány diákokra gyanakodnak, és őket veszik elő először. Az iskolák és a tanárok egyenesen tiltakoznak a cigányok ellen, „nehogy beengedjék őket a mi iskolánkba!”, „nehogy beengedjék őket az én osztályomba!”, ezek hatására szegregált osztályok alakultak ki. Az osztálytársaik is nehezen akarják őket elfogadni, otthon is és a tanároktól is csak a tiltakozást látják a cigányok ellen, és ennek hatására ők is ezt fogják tenni. Nagyon elenyésző azoknak a száma, akik elfogadják a cigánygyerekeket.

A hatodik fejezetben a kettős nyelvhasználatról és a kettős oktatási rendszerről van szó. Ahhoz hogy megértsük ezt a kettőséget meg kell vizsgálni a diákok, a szülök, a tanárok, és sok mindenkinek a nézőpontját. A diákok, és tanárok sokszor kétértelmű nyelvhasználaton szocializálódnak, és ez bizonytalanságot sugall a cigány diákokba. Az iskolák szinte szabályosan harcolnak a hírnévért.

A hetedik fejezetben a tanítók és tanárok szerepét mutatja be az oktatás rendszerében. Az emberek tévhitben élnek, ha azt gondolják, hogy a tanárok helyzete, munkája könnyű. Nekik kell a legtöbb mindenkinek megfelelniük, eleget kell tenni a diákoknak, a szülőknek, az igazgatónak, vagy a felettesnek, vagy éppen a kollégáknak, és magának a társadalomnak. Ezek mellett még a továbbképzésre is időt, és energiát kell fordítaniuk. Nagyon sok eset van, hogy a tanár nem tudja teljesíteni az elvárásokat, és otthagyja a tanári pályáját.

A nyolcadik fejezetben a cigány szülők és az iskola kapcsolatáról esik szó, hogy miként viszonyulnak a szülők a gyerekek iskoláztatásához. Több szempontból elemzi a szerző a helyzetet, de mindegyik elemzésből arra lehet következtetni, hogy a cigány szülők nagy része szeretné, hogy a gyereke rendesen elvégezné az iskolákat, és hogy tovább is tanuljon. De a szülők tudtukon kívül mégsem arra ösztönzik a gyerekeket, hogy tanuljanak, hanem hogy maradjanak otthon, mert féltik őket az új iskoláktól, hogy majd rossz társaságokba kerülnek majd a lányaik. Ezeket nem mondják ki, de számos kétértelmű kijelentést tesznek, amikből a gyerekek azt a következtetést vonják le, hogy hagyják abba a tanulást. A gyerekek egy része is fél a továbbtanulás veszélyeitől, hogy majd nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak majd beilleszkedni az új osztályba. A családok, és az iskolák között sok ellentét van, nem felelnek meg az elvárásoknak az iskolák szerint. Ezek általában előítéletek alapján történik.

A kilencedik fejezet az iskolai dinamikákról szól. Ebben a részben írja le a szerző hogy a gyerekek rengeteg kétértelmű kérdést, választ kapnak a mindennapi életben, mind a szülők, mind a tanárok, osztálytársak felől. Legtöbbször ezek hatására hagyják ott az iskolát a fiatal 13-14 éves cigánygyerekek.

A tízedik fejezetben vonja le a végkövetkeztetéseket, itt összegzi a szerző az előző fejezetekben írottakat. Az utolsó fejezetben írja le a szerző, hogy milyen intézkedéseket kellene tennünk ennek a helyzetnek a megváltoztatására. Ezt csak úgy érhetjük el, ha minden téren változtatunk, az emberek az előítéleteket rázzák le magukról, az iskolák, és az oktatás pedig reformokat vezet be. valamint a cigányok közreműködése is szüksége ehhez a lépéshez, muszáj lesz együtt működnie cigánynak, és nem cigánynak egyaránt. A mű kiváló olvasmány, nyugodt szívvel ajánlom mások számára is, sok tanulságos következtetést lehet levonni belőle.


Virág Zsolt
Szent István Egyetem
Gazdasági Kar