Teljes reménytelenségben?


Cigányok és iskola
(Oktatáskutató Intézet Educatio Kiadója, Budapest, 1996.)


A Cigányok és iskola című tanulmánykötet az Educatio Füzetek című sorozatban látott napvilágot, még 1996-ban. A kötet két írást tartalmaz (Kertesi Gábor - Kézdi Gábor: Cigány tanulók az általános iskolában, Liskó Ilona: A cigány gyerekek szakképzésének támogatása), valamint az akkori Művelődési és Közoktatási Minisztérium cigány oktatásfejlesztési programjának tervezetét. Mint azt Radó Péter bevezetője ugyancsak igyekszik leszögezni, a cigányság oktatásának kérdését nem kezelhetjük etnikailag semleges problémaként, ugyanis a cigány fiatalok iskolázásának nehézségei főként etnikai alapúak, s maga a cigányság is kisebbségi érdekként artikulálja szociális problémáinak mérséklését. Ezt elfogadva beláthatjuk, hogy a közoktatás általános értelemben vett modernizálása csupán részleges javulást eredményezhet. A két említett tanulmány ebben a felfogásban született, céljuk a cigányság oktatásának kérdéséhez mint autonóm, s éppen ezért igen jelentős oktatásügyi feladathoz való konstruktív hozzászólás.

A kötet hangsúlyosabb része Kertesi és Kézdi írása, amely a cigány oktatásfejlesztési program számára készült szakértői tanulmány; célkitűzése a cigány tanulók esélyegyenlőségét, ha nem is megoldani, de legalább javítani kívánó cigány kollégiumi hálózat létrehozásához szükséges felmérések elkészítése, valamint a hálózat alapvonalainak felvázolása. A lelkiismeretesen elvégzett feladat természetesen egyéb, a vizsgálat tárgyához szervesen kapcsolódó kérdést is felvet, melyekben a szerzők szintén állást foglalnak. Véleményük azonban sokszor nélkülözi a körültekintést, a probléma árnyalt szemléletét, s ezt a tanulmány recenziója során nem hagyhatjuk szó nélkül.

A szerzők először a cigányokat is oktató általános iskolák magyarországi arányszámát, ezek ellátottságát, eredménymutatóit, valamint a cigány tanulók eredményeit igyekeznek összegezni. A kirajzolódó kép egyértelműen a cigány diákok általános sikertelenségét reprezentálja (évismétlők, túlkoros diákok magas arányszáma, az iskola idő előtti elhagyásának gyakorisága), függetlenül az adott iskola színvonalától. A probléma gyökere tehát elsősorban nem az oktatásban, hanem a cigány fiatalok családi szocializációjának, iskolaérettségének hiányában keresendő. Mivel a cigány családokra a szegénység és a gyerekek nagy száma jellemző (ez természetesen csak igen felületes összefoglalása a problémának), az iskoláztatás számukra nem lehetséges, vagy nem fontos szempont. A gyerekek többsége nem jár óvodába, s ez megnehezíti az iskolai közösségbe a kisebbségek számára időnként amúgy sem könnyű beilleszkedést. Mindezt súlyosbítja a valódi motiváció hiánya, amely ugyancsak az előbbiekből fakad. A szerzők átfogó megoldást igyekeznek kidolgozni a problémára, külön szem előtt tartva a tehetségesebb cigány diákok érvényesülési lehetőségének megteremtését.

Az első lépés az iskolaelőkészítő óvodaprogram lenne, amelyet a szerzőpáros a szülők bevonásával képzel el. Nem számolnak azonban azzal a körülménnyel (melyet mind Liskó Ilona, mind a cigány oktatásfejlesztési program említ), hogy a cigányság alapvetően nem tűnik érdekeltnek a gyermekek iskoláztatásában (az iskola intézményével szembeni bizonytalanság, valamint az iskolában megszerezhető tudás számukra csekély hasznosíthatósága miatt). Ebben a helyzetben viszont az óvodaprogram csak mérsékelt javulást eredményezhet.

Az általános iskolában Kertesi és Kézdi a szegregáció elkerülését tartja igen fontosnak, ugyanis ez az etnikai különbségek elmélyítését, a cigányok társadalmi integrációjának fokozott megnehezülését eredményezi. Az elkülönülés fő okát a "felvételit" tartó, tehát leendő diákjait képességeik alapján kiválasztó általános iskolákban látják. Javaslatuk a következő: ezen iskolák is vegyenek fel gyengébb képességű gyerekeket, elősegítve ezáltal a cigány diákok számarányának növekedését. Ez az intézkedés megfékezné talán a szegregációt, a szerzők álláspontja mégis tarthatatlan. A felvételit szorgalmazó iskolák ugyanis értelemszerűen színvonalasabb oktatást próbálnak biztosítani, s a magasabb követelmény teljesítése a gyengébb képességű diákok számára megoldhatatlan. Mindez sorozatos kudarcélményhez, évismétléshez, az iskolából való kimaradáshoz vezet. Megfigyelhetjük, hogy a szerzők éppen ezeket a problémákat emelték ki tanulmányuk elején, tehát látnivaló, hogy a felvételi eltörlése, vagy adott számú gyengébb képességű gyerek felvétele semmilyen megoldást nem jelent a cigányság számára. Egyetlen esetben jelentene, ha ezek az iskolák csökkentenék a követelményt; ez azonban a színvonalasabb iskolák eltűnését, s oktatásunk megengedhetetlen destrukcióját vonná maga után.

Hasonlóan átgondolatlan a tanulmány középiskolákra vonatkozó koncepciója. Kertesi és Kézdi az iskolakötelezettség 18 éves korig való kiterjesztését, és a középiskola valamilyen formájának kötelezővé tételét szorgalmazza. A 18 éves felső korhatár azonban csak a túlkoros diákok számát növelné, míg a középiskola kötelezővé tétele motiválatlan tanulók tömegét zúdítaná az intézményekre, ami itt is a színvonal rovására menne. A kettő együttes bevezetése pedig tovább rontaná a helyzetet, hiszen az egy vagy több bukással érkező hátrányos helyzetű diákok 18 éves korukat elérve elvégezetlenül hagynák ott a rájuk kényszerített középiskolát. Ez pedig csupán a sikertelenségi mutatókat növelné. Életrevalóbb megoldásnak tűnik a középiskolai továbbtanulási ösztöndíjrendszer kiterjesztése, bár itt a jogosultság megállapítása és a kiosztott pénzek megfelelő felhasználásának ellenőrzése ütközhet akadályokba.

Harmadik lehetőség az állapotok javítására a cigány középiskolai kollégiumi hálózat kialakítása, s ezen belül a tehetséggondozás felvállalása (ez egyébként a tanulmány központi kérdése). A szerzők részletesen és szakszerűen dolgozták ki a kollégiumi körzetek megszervezésének szempontjait (budapesti, pécsi, szegedi, miskolci és debreceni kollégiumok tervezete, amelyek "toborzási körzetei" az egész országot lefednék), s az ezekbe nyerhető felvétel rendszerét. Azonban itt sem szabad elhallgatnunk több alapvető gondot. Az első nem a szerzők hibájából, hanem a költségvetés szűkös kereteiből adódik. Az országban ugyanis csupán öt, egyenként hozzávetőlegesen száz férőhelyes kollégium létrehozására van lehetőség, s nem nehéz belátni, hogy az évente fölvett cigány tanulók száma szinte elenyésző a megoldatlan problémával küszködő gyerekek számához képest; különösen, ha figyelembe vesszük azt is, hogy az így létrehozott mintegy ötszáz férőhely nem az évfolyamonkénti, hanem az összes férőhelyek mennyisége. Az írás nem említi a képzés tervezett időtartamát, de ha a minimálisan kötelező három évvel számolunk, akkor is igen csekély eredményre jutunk: az első három évben, tehát a kezdő évfolyam kifutásáig ötszáz diák segítésére van lehetőség, majd ezt követően évente százötven-kétszáz újabb tanuló felvételére. Négy évvel számolva, az évenként bekerülő gyerekek mennyisége körülbelül 125-re csökken, ha pedig a kollégium az esetleges technikusi vizsgát előkészítő ötödévet is támogatja, ez a szám csupán száz körül lenne. Az arányok pedig ennél is tovább romlanának, ha a tanulmányban említett módon a felvételt kiterjesztenék az általános iskolák hetedik-nyolcadik osztályára is. A bekerülés lehetőségének igen korlátozott volta egyéb problémákat is felvet. Először is, a kollégiumokba való bejutás a szinte minimális esélyből adódóan nem jelent komolyabb motivációs erőt a cigány fiatalok többsége számára; bár a szerzők (talán ennek feloldásaként) jelzik, az iskolákhoz eljuttatott pályázatoknak a motiváció kérdését is szem előtt kell tartaniuk, ennek mikéntjére nem találhatunk semmiféle utalást. Másodszor pedig, mivel Kertesi és Kézdi szerint a felvételt tanulmányi eredményhez és felvételi vizsgához kell kötni (ez a férőhelyek csekély számából adódóan sajnos természetes), a program csupán a legtehetségesebb cigány diákokat érintené, akiknek kortársaikhoz képest amúgy is kevesebb problémával kell szembenézniük az oktatásban. Így nyilvánvalóvá válik, hogy a kollégiumi rendszer csupán egy szűk körű tehetséggondozásra alkalmas, a cigányság iskolázási problémáinak enyhítését viszont korántsem segíti elő. S mivel a program alapja szeparált cigány gyerekközösségek létrehozása, éppen növelné a szerzők által ez idáig kárhoztatott szegregációt.

A tanulmány csak érintőlegesen foglalkozik a felsőoktatás ügyével, s a már működő ösztöndíj-program folytatását szorgalmazza. Ez azonban csak a felsőoktatási intézményekbe felvételt nyert cigány hallgatókra vonatkozhat, így aztán a felvételi előkészítésének kérdése továbbra sem megoldott. A szerzők ezt a kollégiumok hatáskörébe utalják, de láthattuk, hogy a kollégiumi rendszer csak a diákok igen szerény hányadának nyújthatna majd segítséget.

Az eddigieket áttekintve világossá válik, hogy Kertesi és Kézdi lelkiismeretesen elvégzi ugyan kitűzött feladatát (a kollégiumhálózat alapjainak kijelölését), ennél többre azonban minden látható igyekezetük ellenére - nem képesek. A felvetődött problémák kezelése ugyanis körültekintőbb megközelítést igényel. A szerzők ennek hiányában gyakran önmagukkal keverednek ellentmondásba, s ha ezt sikerül is elkerülniük, akkor sem tudnak hasznosítható ötletekkel szolgálni. Ennek fő oka az, hogy a cigányság és a szakképzés viszonyának egyes alapvető problémáit egyszerűen figyelmen kívül hagyják.

Ezen problémákat Liskó Ilona írása - a cigány oktatásfejlesztési program alapján - igen jól összefoglalja. Címszavakban: a cigányság tradicionális rossz viszonya az iskola intézményéhez; a cigány gyerekek társadalmi előítéletekből származó problémái a nem cigány többségű iskolákban; a szakképzés rendszerének alapvető módosulása a rendszerváltás után, valamint a szakmunkás szubkultúra előítéletei az eddig főként segédmunkásként foglalkoztatott cigánysággal szemben; a motiváció hiánya (az elvárás hiánya az iskolázatlan szülők részéről, valamint az iskolai tananyag csekély hasznosíthatósága a hátrányos helyzetűek számára); az iskoláztatás során a családokra háruló komoly anyagi megterhelés.

A felsorolt tények összességét figyelembe kell venni a változtatást előirányzó stratégia kidolgozása során; érdekes módon azonban ezt nemcsak Kerényi és Kézdi nem tette meg, hanem Liskó sem tartja szem előtt. Elnagyolt módosítási javaslataiban az előző tanulmányhoz hasonló önellentmondások bukkannak felszínre, mert miközben a cigány fiatalok társadalmi integrálását igen fontosnak tartja, addig a csak cigányokkal foglalkozó speciális intézmények, iskolai osztályok, valamint kollégiumok indítását sürgeti.

Azt nem állíthatjuk, hogy Liskónak ne volnának hasznosítható meglátásai, ilyenek például a cigányokat megcélzó oktatási programok támogatására, a speciálisan cigányokkal foglalkozó pedagógusok képzésének elindítására, valamint (Kézdi és Kertesi álláspontjához hasonlóan) a motivációt elősegítő ösztöndíjrendszer kiszélesítésére tett javaslatai. Ezek azonban megrekednek az "ajánlás" szintjén, ahelyett, hogy ennél sokkal részletesebben kidolgozásra kerültek volna.

Az eddigiek azt mutatják, hogy a két tanulmánytól csupán a meglévő problémák körülhatárolását, valamint esetleges megoldások felületes említését várhatjuk, különösebb konstruktív hozzátétel nélkül; a megjelölt megoldási lehetőségeket ugyanis a cigány oktatásfejlesztési program is vázolja (ezek alól természetesen kivétel a kollégiumhálózat létrehozásában szerepet játszó elemzés, melynek felmérései többé-kevésbé hasznosíthatók lesznek más irányú megoldási kísérletek számára is). Mindez azonban nem róható fel kizárólag a szerzők hibájaként, hanem a kérdésben való állásfoglalás nehézségét jelzi.

Lezárásképpen még meg kell jegyeznünk a következőt: a tanulmányok olvasása során az a kép rajzolódhat ki bennünk, hogy a cigánysággal kapcsolatos oktatási nehézségek alapja a felsorolt gátló tényezők sokfélesége ellenére főként gazdasági jellegű, mivel ezen problémák gyökere alapvetően a cigányság általános szegénységében keresendő, s a lehetséges megoldásokat is legtöbbször a megfelelő pénzügyi háttér hiánya ítéli kudarcra. Ennek a sarkított nézőpontnak azonban van egy jelentős hátulütője: ha a cigányság iskoláztatásának kérdését döntően gazdasági problémaként kezeljük, akkor ennek orvoslása csak a gazdaság fellendülése által lehetséges, s addig - tehát beláthatatlanul sokáig - semmiféle egyéb (például pedagógiai irányultságú) lépést nem tehetünk. Ez az álláspont azonban igen veszélyes volna a kisebbségi kérdések kezelését illetően, s az oktatás megszervezését is jelentős mértékben tévútra vinné. Nem szabad tehát engedünk abból az alapfelismerésből, hogy a cigányság oktatásának problémája túlnyomórészt kulturális/társadalmi gyökerű, s ennek szellemében kell tovább keresnünk a lehető leghatékonyabb megoldásokat, melyek kidolgozása - mint azt az eddigiekben is láthattuk - egyáltalán nem könnyű feladat.

Visontai-Kovách László
PPKE BTK