Indulatosan a tankönyvjóváhagyásról

"Az a jó szabályozási rendszer, amelyik a pedagógus önálló értelmiségi létezését megerősíti. Amelyik akadályozza, túlzásba viszi, arra azt mondanám, hogy ezt ismerjük régebbről, és ebből nem kérünk" - mondta Báthory Zoltán liberális pedagógus professzor, volt államtitkár, a Nemzeti Alaptanterv első változatának megalkotója 2006. decemberében az Országos Köznevelési Tanács egyik vitájában.

Kétségtelen, Báthory Zoltán sok mindent meg is tett e célkitűzés megvalósulásáért, de sajnos, neki, és hasonló szellemben gondolkodó oktatáspolitikus társainak arra már nem terjedt ki a figyelme, hogy a liberalizált, decentralizált magyar közoktatásban ott éktelenkedik egy idegen test, valamiféle őskövület, minden liberális gondolat cáfolata: a tankönyvvé nyilvánítás rendszere. Az, hogy ez a távoli, rossz emlékű múltból itt ragadt "zárvány" közel 15 éve működhet és árthat, elévülhetetlen felelőssége és bűne Báthory Zoltánnak, és mindazon liberális oktatáspolitikusoknak - többek között Loránd Ferencnek vagy Vekerdy Tamásnak - akik a miniszter tanácsadó testületében, az Országos Köznevelési Tanácsban tehettek volna azért, hogy ez ne így legyen.

Ha egy avatatlan kívülálló elolvassa a tankönyvjóváhagyás folyamatát szabályozó, hihetetlenül bonyolult, merev, a rosszhiszeműség és a gyanakvás légkörét árasztó jogszabályt, joggal gondolhatná, hogy ez a gigantikus kaloda a hetvenes vagy a nyolcvanas évek szocialista oktatáspolitikájának terméke, s valamelyik poros archívumból bányászták elő az utókor okulására. Feltehetően döbbenten venné tudomásul, hogy nem kordokumentumot tart a kezében, hanem egy liberális miniszter, Magyar Bálint által jegyzett, 2004-ben életbe lépett, máig hatályos jogszabályt.

E sorok íróját azért ragadta el a hév, mert a Köznevelés 2007. február 9-i számában több riport jelent meg a tankönyvé nyilvánítás témakörében, s az e tárgyban nyilatkozó minisztériumi tisztségviselők ismét hitet tettek ezen elfogadhatatlan, a magyar közoktatás jelenlegi szellemiségétől minden elemében idegen jogszabály életben tartása, sőt, további fejlesztése mellett. Brassói Sándor, az Oktatási és Kulturális Minisztérium főosztályvezető-helyettese szerint az Állami Számvevőszék januárban közzétett jelentésében - amelyben a közoktatási tankönyvellátás vizsgálatának eredményeit foglalják össze - a számvevők helyeslik, hogy a minisztérium fokozottabb hangsúlyt helyezett a tankönyvek minősítésére, és értelmezése szerint javasolják, hogy az eljárás legyen még alaposabb, szakmai szempontrendszere számon kérhetőbb.

A főosztályvezető-helyettes úr tendenciózus olvasatából az nem derül ki, hogy a jelentés szerint - és most Brassói úrral ellentétben én szó szerint idézek - "A tankönyvvé nyilvánítási eljárás azonban az eddigi tapasztalatok szerint költséges, árfelhajtó hatású az eljárási díjfizetési kötelezettség miatt, amelyet a kiadók törekednek az áraikban érvényesíteni. Lassú és bonyolult, mert a folyamatban számos intézmény és testület vesz részt. Az engedélyezési kritérium rendszere miatt egyszerre túl- és alulszabályozott, amelynek megalapozottságát szakmai körökben vitatják." Az Állami Számvevőszék ennek megfelelően javasolja a miniszternek, hogy "...tekintse át a tankönyvellátás rendszerét a túl és alulszabályozás megszüntetésére, figyelemmel az eljárás bonyolultságára, a szervezeti rendszer túltagoltságának, és mindezek árfelhajtó hatásának mérséklésére."

Itt kell megjegyeznem, mert annyira jellemző a Hivatal mentalitására: azonnal "meg is fogadták" az Állami Számvevőszék kritikáját, intézkedtek, és módosítottak a szabályzaton. Azonban nem az eljárást egyszerűsítették és tették gyorsabbá, nem a túl- és alulszabályozottság megoldásán fáradoztak, de nem is a bírálati szempontokról szerveztek tisztázó vitát - mint ahogy ezt egy józan gondolkodású tanárember gondolná -, hanem jelentősen megemelték azokat az eljárási díjakat, melyeket a Számvevőszék már jelen mértékükben is túlzottnak, árfelhajtó hatásúnak ítélt...

Brassói úr egyébként azért ragaszkodna a tankönyvé nyilvánítási eljárás megtartásához, mert álláspontja szerint a tankönyvpiacon nemcsak a szülő, hanem az állam is vásárol, tehát joga van ellenőrizni, hogy "mire fordítódik ez a közpénz". A főosztályvezető úr közelítése több, mint sajátos. Az állam ugyanis nem a kiadókat támogatja, hanem az arra rászoruló szülőket, tehát ha mindenképpen ellenőrizni akar, ellenőrizze a megrendelőt, a tankönyvet választó pedagógust, s azért tegyen meg minden - mert ez az igazi felelőssége -, hogy a vevő/megrendelő szakértő módon vásároljon. (Hogy egy vulgáris példával szemléltessem e felfogás tarthatatlanságát: azzal, hogy a mama a gyerekének pénzt ad fagylaltra, még nem szerzett jogot arra, hogy berontson a cukrászdába, és megszabja a receptúrát, a fagylaltok választékát, vagy a tölcsérek mintázatát. Azt azonban megteheti, hogy jobb cukrászdát javasol gyerekének, és az ő felelőssége, pontosabban nevelő munkája eredményességének vizsgája, hogy a gyerek ne vegyen fél kiló fagylaltot.)

Megjegyzem még, hogy számos országban kapnak támogatást a családok a tankönyvvásárláshoz, sőt, sok helyen ingyenes a tankönyv, ennek ellenére ezek az államok nem tartanak fenn a miénkhez hasonlóan merev és túlszabályozott tankönyv-jóváhagyási eljárást. Ezek szerint a közpénzek felhasználásának ellenőrzésére vannak egészen más irányból közelítő módszerek is, és több mint különös, hogy ezeket nem tanulmányozzák, elemzik és főként nem hasznosítják a hazai gyakorlatban az oktatásirányítás felelősei.

Egyébként a sok millió forintba kerülő jóváhagyási eljárást is az adózó állampolgárok fizetik meg, részint úgy, hogy viselik az ehhez szükséges apparátus eltartásának terheit, másrészt kifizetik a tankönyvek árában az eljárási díj adott részét, mert azt - mint ahogy ezt a Számvevőszék jelentése is leszögezte - a kiadók kénytelenek megjeleníteni a tankönyvek költségei közt.

Bársony Csaba, az Oktatási Hivatal titkárságvezetője azért tartja kiküszöbölhetetlennek a tankönyvjóváhagyás jelenlegi rendszerét, mert szerinte a tankönyvek minőségét csak egy ilyen fajta kontrollal lehet biztosítani, s bevallása szerint nem is ismer olyan más minőségbiztosítási eljárást, amely garantálná az elfogadható színvonalat.

Bársony úr figyelmét bizonyára elkerülték Magyar Bálint miniszter 2005 őszén tett éles hangú nyilatkozatai, látványos demonstrációkkal színesített sajtótájékoztatói. Ezen alkalmakkor a miniszter a közvéleményt arról szerette volna mindenképpen meggyőzni, hogy a forgalomban lévő - tehát a Bársony úr által sokra tartott minőségbiztosítási eljáráson sikeresen átesett - tankönyvek jelentős része elfogadhatatlanul rossz, gyakorlatilag használhatatlan, és teljességgel alkalmatlan a készség- és képességfejlesztő, kompetencia alapú oktatás támogatására. Igaz, e szigorú kritika hitelességét és erejét nagyban csökkenti, hogy ezeket a tankönyveket is a jelenlegivel gyakorlatilag megegyező jóváhagyási eljárás során ítélték megfelelőnek, s ezt a modellt majd hét évig maga Magyar Bálint szabályozta és működtette.

Igen, állítom, hogy a tankönyv-jóváhagyási eljárás alapelveit tekintve 1994 óta változatlan. Hiába jöttek, mentek különböző szellemiségű kormányok és miniszterek, hiába változtattak a folyamat egyes elemein, módosították a közreműködő szervezetek hatáskörét és feladatait: a lényeg változatlan maradt. És ez a lényeg a következőképp határozható meg: valakik nagyon sok pénzért, nagyon hosszú idő igénybevételével, egy tűrhetetlenül bonyolult folyamat eredményeképp, időnként változó szempontoknak megfelelően eldöntik, hogy mely tankönyvek a jók, és melyek a rosszak, s melyek közül választhatnak a pedagógusok. Ez a "fent" meghozott ítélet lebecsüli a pedagógust, mert kétségbe vonja, hogy ők is el tudnák dönteni, hogy melyek a számukra megfelelő tankönyvek, cáfolja és tagadja a tanároknak azt a jogát, hogy eldönthessék, mely könyvekből kívánnak tanítani, gyengítve ezzel a Báthory Zoltán által vágyott "önálló értelmiségi létezést". A központosított tankönyv elbírálás figyelmen kívül hagyja továbbá a piac, a verseny törvényszerűségeit, a körülmények változását, a fejlődést.

Magyar Bálint 2006 tavaszán úgy vélte, abban reménykedett, hogy a jóváhagyás szempontrendszerének részleges átalakításával, néhány számszerűsíthető tankönyvi jellemző dogmává merevítésével a folyamatot új minőségre emelheti, hatékonyabbá teheti. Törekvése "eredményes" volt, igen, sajnos várhatóan lesz változás. Kevesebb lesz a tankönyv, szűkülni fog a tankönyvkiadásra vállalkozók köre, uniformizálódni fog a választék, ragyogó tankönyvek, értékes koncepciók akadhatnak majd fenn a rostán, lelassul az innováció folyamata, emelkednek a tankönyvárak, és egyre többen jutnak majd jövedelemhez a jóváhagyás bonyolításából. Néhány fontos dolog azonban nem fog változni, mert a módosítás nem érintette a tankönyv-jóváhagyás lényegét: ez az eljárás sem garantálhat minőséget, nem egyeztethető össze a magyar közoktatás decentralizáltságával, s pont úgy sért liberális pedagógiai elveket, mint az eddigiek.

A tankönyv-ügy frontja, a Brassói úr által említett "sokféle érdek egymásnak feszülése" tehát az alábbiak szerint írható le:

- A szülők olcsó, a tanárok korszerű és hatékony, a gyerekek jól tanulható tankönyveket szeretnének.

- A korszerű szemléletű neveléstudósok, oktatáspolitikusok - akik, mint írtam, szép számban vannak jelen a miniszter tanácsadó testületében, az Országos Köznevelési Tanácsban - erősíteni kívánják a pedagógusok "önálló értelmiségi létezését", kerettantervek, helyi tantervek megalkotását, az azokból való választás képességét várják el tőlük, jóformán rájuk bíznák a tanítás tartalmának megválasztását, de ki tudja miért, eltűrik, tudomásul veszik egy központosított, konzervatív szemléletű tankönyv-jóváhagyási rendszer létezését.

- A kiadók szeretnék, ha munkájukat az állam által finanszírozott tankönyvelméleti kutatások bőséges, megvitatott és kikristályosodott eredményeire építhetnék, tankönyveik szakszerű, és további munkájukban hasznosítható elemzést és kritikát kapnának, s a pedagógusok minden eszközzel, tudással rendelkeznének ahhoz, hogy a tankönyvek bőséges és teljes választékából "önálló értelmiségi létükhöz" illően választhassanak. Hisznek abban, hogy ha a fenti feltételek maradéktalanul megvalósulnak, a pedagógusok választását kizárólag a tankönyvek tartalmi előnyei határozzák meg. Meggyőződésük, hogy a jó tankönyvek készítése megtanulható, és miután 10-15 éve készítenek sikeres tankönyveket, úgy gondolják, hogy birtokában is vannak az ehhez szükséges tapasztalatoknak. Tudják továbbá azt, amit Bársony úr ezek szerint nem, hogy a legjobb minőségbiztosítási eljárás már régen "ki van találva", és úgy hívják, hogy "a piac ítélete". Ha ugyanis egy tankönyv nem felel meg a felhasználók igényeinek, ha nem éri el a megfelelő minőséget, hatékonyságot, nem fogják megvásárolni, és el fog tűnni a kínálatból minden jóváhagyási procedúra és hatósági szabályozás nélkül is. Az értékes és jó tankönyvek elterjedté és sikeressé válnak, pont úgy, mint azon szerencsés pontjain a világnak, ahol hatósági jóváhagyás nélkül is kitűnő könyvekből tanító pedagógusok ragyogó eredményeket érnek el.

- A Hivatal pedig a tankönyvvásárlásra fordítható állami támogatás "védelmében", abban az illúzióban ringatva magát, hogy bürokratikus előírásokkal, egyre bonyolultabb rendeletekkel garantálható a minőség, rendíthetetlenül folytatja öntörvényű útját. A Hivatalt e sajátos működésében nem zavarják a demokráciában járatosabb, eredményesebb országok ilyen irányú tapasztalatai, nem is kíváncsiak rájuk, hiszen másképp feldolgoztatnák, kutattatnák, hasznosítanák azokat. Nem érzik nyomasztónak továbbá a hazai tankönyvelmélet fejletlenségét - Brassói úr például négy tanulmányra, és egy intézeti elemzésre hivatkozva véli tudományosan megalapozottnak a bírálati szempontok átalakítását -, és azt sem, hogy ténykedésük teljes mértékben eltér a deklarált oktatáspolitika szellemétől. Ezek után természetesen nem meglepő, hogy Brassói úr úgy értelmezi az Állami Számvevőszéknek a tankönyv-jóváhagyási folyamatot több ponton elmarasztaló kritikáját, ahogy azt tette.

"Nem jó, ha egy országban tizennégyféle olvasástanítási módszer létezik" - nyilatkozza a főosztályvezető-helyettes úr a vele készült interjúban, és e fenyegető, rossz emlékeket felidéző mondatról ismét Báthory Zoltán idézett gondolatai jutnak eszembe: "...ezt ismerjük régebbről, és ebből nem kérünk!". Tisztázzunk valamit: azt, hogy egy országban hány olvasástanítási módszernek - és a hozzá tartozó tankönyvnek - van létjogosultsága, majd eldöntik az iskolák, a tanítók, vitatkoznak majd róla a szakmódszertan és a tankönyvelmélet jeles képviselői, a tantervkészítők. Egy azonban nem fordulhatna elő egy európai, liberális, decentralizált közoktatási rendszerben: a használt módszerekről (tankönyvekről), azok számáról nem dönthetne egy köztisztviselő, a Hivatal, mert nem ez a dolga, és nincs is ehhez joga. Ha mégis megteheti, mert a jelek szerint megteszi, akkor nagyon nagy a baj.

Lassan 15 éve folyik a vita a kiadók és a Hivatal között a tankönyv-jóváhagyás céljáról, szerepéről, jelentőségéről, mechanizmusáról. E másfél évtized alatt sok minden változott. Kiteljesedett a tankönyvpiac, hogy mást ne mondjak, világszerte ismert és elfogadott, hatalmas tapasztalattal rendelkező külföldi tankönyvkiadók magyar leányvállalatainak tankönyvei szolgáltatják a tankönyvválaszték jelentős százalékát, de kifejlődtek, sikeresek és eredményesek a magyar tulajdonú tankönyvfejlesztő műhelyek is. Egyre szebbek, és egyre jobbak a tankönyvek. Egy dolog azonban nem változott, sőt, rossz irányban mozdult el, és ez a tankönyv-jóváhagyás, mely folyamat merevebb, korlátozóbb, költségesebb, bonyolultabb, mint a kezdetek idején, a kilencvenes évek elején volt.

Azt gondolom, hogy minden "önálló értelmiségiként létező" tanítónak, tanárnak, de a szülőknek is az az érdeke, hogy ez ne maradjon így, ezt a csatát ne a Hivatal nyerje meg.


Réthy Endre